Kultúrában utazunk

A jó kolbászhús az egyik titka a kiváló minőségű ínyencségnek -  mondja ismerősöm, aki bevezet ebbe a felettébb ősi tudományba. Aztán pedig kiderül, szinte minden  kellék létfontosságú a jó füstöltáru előállításához – a fűszerek ugyanúgy, mint a megfelelő bél és a végén egy hozzáértő szaki, aki mindezt felfüstöli.

Barátom azt is megjegyzi, hogy a lényeg tulajdonképpen nem is a termék előállítása, bár végeredményben a produktum élvezete sem utolsó dolog. A legjobb azonban az, amikor a családok összefognak így télvíz idején, és közösen töltik a kolbászt. Közben  kedélyesen beszélgetnek, iszogatnak jóféle borokat, netán egy pálinkát is utána küldenek. A vigasságtól és a lelkiismeretes munkától sokkal jobb lesz az „áru” – mi csak úgy mondjuk, hogy „lelke lesz.”

Engem már a téma körülírása is fellelkesített, ezért úgy döntöttem, hogy irány a húsbolt, ahol már darált állapotban várt minket az alapanyag. Az üzlet pontos helyét nem árulhatom el, mivel az hétpecsétes titok, elég annyit tudni róla, hogy Uránvárosban van egy olyan utcában, amely az építő kritikáról kapta a nevét. A két hentes hölgytől (sic!) gondosan csomagolva kaptuk a szigorú arányok alapján összeállított és ledarált húst. Hetven százaléka tiszta sertéshús, a többi zsírszalonna, mivel a kolbász nem lehet túlságosan száraz, mert az éréssel szikkad és keményedik. 

Van már jó minőségű alapanyagunk, tehát irány a helyszín, ami a jelenlegi esetben egy családi ház konyhája volt. Vendéglátóim nem hagynak sokáig nézelődni, egy eredetileg tejesrekeszként szolgált műanyag edény kerül elém, benne a darált hússal. Miután azt fűszerekkel behintettük, kezdődhetett a keverés. Ekkora mennyiségnél azonban ez cseppet sem egyszerű feladat, bizony jócskán neki lehet gyürkőzni, és a jéghideg alapanyag egy pillanat alatt megizzaszt bárkit. Miután kis híján abbahagytam a keverést a műveletet felügyelő barátom figyelmeztetett – nem lesz még az jó! Így újabb fél órával és egy pohár vörösborral később már elégedetten tekintett a műanyag rekeszbe - most már be lehetett fejezni a birkózást a fűszerezett darált hússal! Előkerült a töltő és a művelet innen újabb szintre emelkedett, testet öltött a kolbász, szépen tekeredve a töltő szájából kifelé, hogy a párrá formázás után az udvaron szikkadjon tovább.

Mire mindkét család alapanyaga elfogyott, bizony már dél felé járt az idő, így a jól megérdemelt ebéd következett, amelyben természetesen  a frissen töltött és sütött kolbászok is szerepeltek.

Miután ezen is sikeresen „túlküzdöttük” magunkat és újabb frissítőkkel koronáztuk meg akciónkat, végre kipihentük a kemény munkát. Másnap frissen-fürgén bepakoltuk a kocsiba az addigra szépen megszáradt kolbászokat és a füstölő emberig meg sem álltunk. Szerencsére nem kellett messzire menni, mint kiderült néhányan foglalkoznak ezzel az ősi mesterséggel Pécsett is.  Itt jegyzem meg, már a füstölő illatával is jól lehet lakni, hát még a látvánnyal. Az a sok hurka, kolbász és szalonna, no meg az öles sonkák! Az ajtóban vakarászva a fejem búbját megállapítottam: lehet, hogy a vegetáriánusok tovább élnek, de jobban biztosan nem!

Ma - egy héttel az akciónk után elhoztam a füstről féltett kincseinket és megállapítottam, jól sikerült a töltés, a recept is bevált. Mégis jó dolog a nagyvárosi disznólkodás, már ha erre gondolunk és nem másra. A jó gazda szemével nézek végig a padláson lógó étkekre, közben elhatározom, jövőre én is betanítok egy-két ismerőst, barátot a dolgok csínjára. Mert jó másoknak örömet szerezni, jó együtt lenni és mellesleg olyan finomságot létrehozni, melyet a boltba nem kapni és ráadásul lelke van!