Kultúrában utazunk

Negyven éve tagja a Bóbita Bábszínháznak, harminc éve vezeti az intézményt, közel nyolcvan előadást rendezett, számos előadásban játszott, több mint tíz éve tanít. Sramó Gábor szeptember 1-jén, Pécs város napján Pro Civitate Díjat kapott több évtizedes kiemelkedő bábművészeti munkássága elismeréseként. Múltidézésre kértük, idézze fel az elmúlt évtizedekből számára, és a Bóbita életében legfontosabb eseményeket! (Fotók forrása: Bóbita Bábszínház)

- Nagy tisztelettel gratulálok a díjhoz! A Pro Civitate Díjat kaptad, ami a város egyik legmagasabb elismerése. Mi állt az oklevélen, a laudációban?

- Köszönöm szépen a gratulációt! Abszolút nem számítottam arra, hogy díjat kapok a várostól, hiszen öt éve kaptam a Victor Vasarely-díjat. Nagyon meglepődtem, amikor nyáron megkaptam az értesítést az önkormányzattól. Az elismerést több évtizedes kimagasló bábszínházi munkámért kaptam. Negyven éve kerültem a Bóbitába, hét évig bábszínész voltam, és három év kecskeméti kitérő után idén éppen harminc éve vezetem a Bóbitát. Az igazgatói feladatok ellátása mellett rendező is vagyok. Összeszámoltam: eddig tizennégy színházban dolgoztam és közel nyolcvan bemutatóm volt. Mindezek mellett pedig a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakgimnáziumban több mint tíz éve óraadó tanárként színháztörténetet és bábjátékot tanítok. Így amikor az ember 60 évesen körülnéz, meglepődik, hogy egyrészt ennyire elment az idő, másrészt hogy ennyi időbe mennyi minden belefért.

- Három évtizede vezeted a Bóbita Bábszínházat és négy évtizede vagy a tagja. Kérlek, emelj ki ebből a sok évből néhány mozzanatot, amely szakmailag vagy személyesen fontos volt számodra!

- Az első fontos esemény az volt, hogy éppen 40 éve Kós Lajos felvett a Bóbitába. Bízott is bennem, mert segített abban, hogy kijussak Prágába, ahol az ottani Bábművészeti Akadémia rendezőhallgatója lehettem. Igaz, fél év után visszajöttem, de neki köszönhetően visszakerülhettem a bábszínházba. Lulu bá’ abban is segített, hogy ne kelljen Nagyatádon, a harckocsi ezredben másfél évet eltölteni, csak egy évig voltam ott. Később, 1988-ban lehetőséget adott, hogy megrendezhessem az első darabot is a bábszínházban, A hatalmas színrabló című előadást. A következő ilyen etap, ami szintén a Bóbitához köthető, hogy 1994-ben Balikó Tamás, a Pécsi Nemzeti Színház akkori izgatója kiírta az igazgatói pályázatot. Ez akkor még újdonság volt a rendszerváltás utáni években, hogy nem csak kineveztek valakit igazgatónak, hanem pályázni kellett rá. A pontos megnevezés szerint tagozatvezető lettem, mert akkor a bábszínház még a PNSZ tagozata volt. Nagyon sok kolléga van ebből a 30-40 évből, akire szívesen emlékszem, felsorolni sem tudom őket. Vannak köztük színészek, a bábkészítő műhely tagjai, titkársági és műszaki kollégák egyaránt, akikre jó szívvel gondolok, akik sokat segítettek. Ami lényeges egy színházban, és így értelemszerűen egy bábszínházban is – ami ráadásul még kisebb közeg –, hogy ez társas játék, csapatmunka. Nem mondhatja senki magáról azt, hogy milyen kiváló igazgató, alkotó vagy rendező, ha nincsenek nagyszerű és sokszor még adott esetben tehetségesebb emberek körülötte. Ennek hiányában nem nagyon lehet előrejutni, és nem történnek meg azok a csodák, amik egy bábszínházban nagyon fontos, hogy megtörténjenek.

- Mik történtek az elmúlt három évtizedben az igazgatóságod alatt?

- Amikor 1994-ben átvettem a Bóbitát, akkor volt életem egyik legnagyobb dobása, hiszen rögtön az elején megrendeztem az O’Kane és a holttest című, kocsmaszínházi felnőtt előadást. Nagyszerű alkotótársaim voltak benne: a színészek közül Ujvári Janka, Pályi János, Hang Gábor, illetve a zenészek: a Folk Tone Drum együttes Andy Rouse-zal, a Zajzon testvérekkel, Kovács Mártonnal, hihetetlenül jó élmény volt. Minden szerencsésen alakult, hiszen pont azokban a hetekben kezdtek el Magyarországon rácsodálkozni Írországra, az ír kultúrára, és abszolút újdonságnak számított egy kocsmaszínházi felnőtt bábelőadás. Ez nagyon megsegítette a szakmai pályámat. Szintén nagyon fontosak voltak a felnőttbábfesztiválok, amiknek a szervezését átvettem és amik közül hatot én hoztam létre. A következő fontos dátum 2004, amikor sikerült részleges önállóságot elérnünk a Pécsi Nemzeti Színházon belül, így nagyobb gazdasági működési szabadsághoz jutottunk. Ezután következett az az esemény, ami nem csak az én életemben, hanem az egész Bóbita életében nagyon fontos volt, nevezetesen hogy 2011 márciusában, az EKF-hez kapcsolódva beköltözhettünk a Zsolnay Negyedben levő épületbe. A Mária utcában egy nagyon kedves, de nagyon lepusztult épületet hagytunk hátra, helyette kaptunk egy fantasztikus, szép, felújított, berendezett bábszínházat. Akkoriban jó értelemben vett szakmai irigység is volt más bábszínházak részéről, hiszen tényleg nagy dolog volt, hogy egy bábszínház egy ilyen épületet kapjon. Fontos, hogy ez nem csak egy sima költözés volt, a kollégákkal együtt újragondoltuk a működésünket, a lehetőségeinket és feladatainkat, például elhatároztuk, hogy nem zárunk be nyáron. Létrejött a bábmúzeum, nyári táborokat kezdtünk szervezni, lett egy szabadtéri színpadunk és egy kávézó. Ehhez jött még egy évvel később a nonprofit kft-vé válás, aminek nagyon örültem.

- Ez miben jelentett változást a Bóbita életében?

- Az önkormányzati intézményi formában a fenntartó nagyon szigorúan megszabta a dolgokat, mindent engedélyeztetni kellett. Volt külön bértömeg, de azt csak bérre lehetett költeni, illetve voltak dologi kiadások és státuszok, ami meghatározta, hogy hány ember dolgozhat a bábszínházban. A nonprofit kft-nél ez az egész egy „massza” lett, nem volt meghatározva, hogy hány ember dolgozhat az intézménynél. Annyi embert lehet foglalkoztatni, ahány kollégának sikerül kigazdálkodni a bérét. Nem voltak bürokratikus szabályzók, nem kellett engedélyeztetni a jutalom kifizetését, ha maradt pénz, akkor lehetett adni. Ily módon a vezető tényleg azt érezhette, hogy maga gazdálkodik. Természetesen felelősség is volt, hogy jól tegye azt és ne költse felesleges dolgokra, illetve ne ürüljön ki a kassza. A korábban meglevő közalkalmazotti előnyök is folyamatosan elkoptak az évek során, és mára már eljutottunk oda, hogy nincs miért megmaradni abban a rendszerben. Én mindenkinek ajánlani tudom, más bábszínházaknál is javasoltam, hogy váltsanak, amikor felmerült a kérdés. A kollégák közül sokan féltek, hogy mi lesz velük, de ők is villámgyorsan rájöttek, hogy nagyobb a mozgásterük mindenben, a bérezésnél is.

Sramó Gábor Pro Civitate Díja

- Hogyan alakult ekkor a társulat?

- Nagyon fontos, hogy ebben az időben érkeztek új emberek a Bóbitába. A 2010-es évek közepére egy rendkívül tehetséges csapat alakult ki, és olyan alkotókkal tudtunk együtt dolgozni, akik nagyon színvonalas előadásokat hoztak létre, amiket díjak is igazoltak. A vezetői pályámnak talán ez a 2012 utáni időszaka a legsikeresebb. Természetesen ilyenkor merül fel, hogy meddig lehet ezt folytatni. Mert azért voltak váltások. A legnagyobb probléma, hogy természetesen minden alkotói csapatnál egy idő után mutatkoznak a kifáradás jelei, esetlegesen önismétlővé válnak. A legnagyobb gond az volt, hogy a város 2017-ben eladott minket a ZSÖK-nek, ezáltal egy eléggé fura jogi helyzetbe kerültünk: a 2019-es színházi törvény bevezetése után 2020-tól, mivel már nem önkormányzati tulajdonban vagyunk, kiestünk az állami normatív támogatásból. Ehhez jött még a koronavírus-járvány, tehát a 2020-as évek eleje gyakorlatilag a túlélésért folytatott küzdelemről szólt. Ez mindenféle szempontból megviselt mindenkit. A kollégákat is, engem is, és most próbáljuk magunkat összeszedni, és a közönség is elkezd visszatérni. Azonban nem könnyű a helyzet.

- A közönség az egyik legfontosabb tényező a bábszínház életében. Hogyan lehet a közönségigényt kielégíteni?

- Egy vidéki bábszínháznál, mint ahogy a nagyszínházaknál is, alapvetően abból indulnak ki, hogy népszínház-jellegű dolgot kell csinálni. Nálunk ez kicsit másképp működik, hiszen itt a korosztályoknál az előadásaink típusát három nagy részre tudom bontani. Az első kategória a pöttömszínház, ami nagyon bejött, már tizenvalahány éve az egyik legjobban működő előadástípusunk. A fő korosztály a 4-10 év közötti gyerekek, de már észrevettük, hogy inkább 4-8 évet kell mondani, mert a 10 éveseket már nehéz behozni az előadásokra, egy kicsit lefelé ment a korosztály határa. Ezek teszi ki az előadásaink zömét. Ezen kívül szintén sikeresek (és van igény rájuk) a középiskolás, fiatal felnőtteket megszólító darabok is. A legelső ilyen volt Az ablak, és most van kettő új, amiket játsszunk: az #Apa, anya, én és a legújabb, Az ajándék című előadás. Ily módon 10 hónapos kortól gyakorlatilag a felnőttkorig mindenkinek játszunk. Törekszünk rá, hogy a meseirodalomból a lehető legszélesebb palettáról válogassunk: népmesék, köztük magyar és más népek meséi, klasszikus mesék, kortárs mesék. Ehhez párosul az, hogy technikában, vizualitásban is sokszínűek legyenek ezek a darabok. Minden évben tartunk a szervezőknek összejövetelt, amelyen elmondhatják a véleményüket a működésünkről, illetve kérdőíveket is kiküldünk. A leggyakoribb visszajelzés az, hogy nagyon szeretik ezt a sokszínűséget. Sokszor elhangzik, hogy ha egy előadás kevésbé nyeri el valakinek a tetszését, akkor sem fogalmazódik meg a szülőben vagy pedagógusban, hogy a Bóbitába nem jövünk többet, ugyanis tudják, hogy a következő előadásunk teljesen más lesz. A legtöbbször ahhoz gratulálnak, hogy megint olyan megoldásokat láttak vizuálisan vagy a történetben, ami meglepő, újszerű volt. Éppen ezért sok darabot, 12-13 nagytermi előadást tartunk repertoáron. Ehhez hozzá kell azt is tenni, hogy kevés új produkciót tudunk megvalósítani, minimál programon működünk az évadonkénti új előadások létrehozását tekintve: szűkös pénzügyi keretünk miatt két-három produkcióra van lehetőségünk.

- Mik a kiválasztás szempontjai?

- Nagyon sokféle szempont van. Papp Melindával végig szoktuk nézni, hogy néz ki a repertoárunk, és milyen típusú mese hiányzik, vagy milyen problematika van egy-egy mesében. Nem szeretnénk, hogy nagyon egysíkúvá váljon a kínálat, hogy ne csak egy problémakör legyen feldolgozva. A célközönség életkora nagyon fontos. A fő célközönség, ahogy az előbb is említettem, az óvodások. Így hiába tetszik az óvodából épp kikerülőknek egy mese, ha azt érezzük, hogy inkább a nagyobbakat érinti meg, akkor nem biztos, hogy azt választjuk. Fontos szempont az is, hogy hány színészkollégánk van, milyen karakterek ők, mi áll jól nekik, kit kellene adott esetben egy kicsit tehermentesíteni, kit lehetne jobban helyzetbe hozni. Ez még kiegészül azzal, hogy a felkért rendezőinktől szintén kérünk ötleteket. Érdekes puzzle-játék, ahogyan összeáll egy-egy évad. A bábszínházban az előkészítések, tervezés és kivitelezés miatt legalább egy plusz évaddal előre kell gondolkodni, ezért már elő van készítve a 2025/26-os évad is.