Kultúrában utazunk

Harminchárom évvel a sci-fi mérföldkőnek számító A nyolcadik utas: a Halál után Ridley Scott visszatért az Alien univerzumba, bemutatva saját eredetvízióját rólunk, az emberiségről. A rajongók nem ezt érdemelték volna. Az átgondolatlan történet, egy kivétellel szürke karakterek, az iszonyatos logikai bukfencek és a lélek hiánya kivégzik a Prometheust. (Képünkön Michael Fassbender, a film legemberibb figurája.)

1979 óta foglalkoztatta a rajongókat, hogy az Alien-mitológiában mi a szerepe az elefántormányú lénynek, amit A nyolcadik utas: a Halál legénysége talál az elhagyott holdon a pilótaülésbe kövülve. Ez volt a kiindulási alapja a rendezőnek is, amikor bejelentette, hogy elkészíti az első Alien film előzményfilmjét, divatos szóval ’prequeljét’. Azt azonban nehéz eldönteni, hogy Ridley Scott mit szeretett volna mondani a Prometheus-szal. A hivatalos és a filmben többször hangoztatott álláspont az, hogy az élet alapvető kérdéseiről akart csinálni egy mozit, hogy honnan jöttünk, kik a teremtőink, találkozhatunk-e velük, és ha igen, hogyan fog lezajlani a párbeszéd. Az ötlet nagyszerű, A bejelentett projektről számtalan információ jelent meg az interneten, lehetséges történetleírások, találgatások sorjáztak az idegen lények imádóinak agyából rögtön a nagy hír elhangzása után. Biztató volt, hogy az ember, aki elhozta a mozikba a Halált, nem csupán feltámasztja, de meg is magyarázza nekünk a miérteket.

Aztán telt-múlt az idő, kiderült, hogy alien nélküli Alien filmet kapunk, majd nem sokkal később közölték a címét is, Prometheus, az idegeneket kutató expedíciót szállító űrhajó lett. A görög mitológiában, mint tudjuk, ő az, aki a tüzet elhozza az embereknek, mintegy „megteremtve” őket, értelemmel, sőt majdnem isteni képességekkel ruházva fel őket. Ezt a filmben a biztonság kedvéért el is mondják a szereplők, hátha nem a földkerekségnek nem minden pontján vannak ennyire tisztában a mitológiával. De visszatérve a címre, ekkor már gyanút foghattunk, különösen, miután az is kiderült, hogy mégsem előzményfilm lesz az opus, hanem egy Alien univerzumban játszódó független történet. Közben négy forgatókönyvet megevett a projekt, egyik sem állt meg a lábán. Végül Scott megtalálta a Jon Spaiths-Damon Lindelof szerzőpárost, a Lost – Eltűntek c. tévésorozat ex-forgatókönyvíróit, akik leszállították neki a végső történetet. Kár volt. Még nyugodtan kereshetett volna a nagy rendező egyéb szakmabelieket, vagy legalább felbérelhetett volna ún. script doctorokat, akik a logikátlanságokat kiszűrik a filmből.

Mert azok aztán vannak benne szép számmal. Ha Scott nem belső poénnak szánta ezeket a „bakikat”, megtornáztatva a néző agyát, hogy hogyan kellett volna, akkor joggal tör fel a düh a közönség lelkében. Apropó, lélek és hangulat. A film gyönyörű, de üres. Ez a másik legnagyobb hibája. Míg A nyolcadik utas: a Halál-ban a klausztrofóbiát és a nyomasztó, sejtelmes hangulatot sikerült megteremtenie a fiatal rendezőnek, itt ezekből semmit se kapunk. Szépen bevilágított, világos helyszínek – kivéve természetesen az idegen bolygó belsejében játszódó képsorok – emlékezetes (ember)karakterek nélküli legénység (pedig lett volna rá esély, Charlize Theron figurájába például nagyon szépen lehetett volna életet lehelni), nagyon nehezen kibogozható idegen lény-evolúció, a motivációk gondos elrejtése, szájbarágós párbeszédek és olyan hihetetlen és hiteltelen helyzetek tárháza a film, hogy legszívesebben otthagynánk a mozitermet.

Egy tényező menti csak meg a művet, ami nagy szegénységi bizonyítványt állít ki a Prometheusról. Fura kimondani, de a David nevű android Michael Fassbender remek alakításában a legemberibb figura a Prometheus fedélzetén. Az Alien filmekben már megszokhattuk, hogy a szintetikus létformát a felderítő űrhajókat is legyártó Weyland mamutvállalat (akinek fejével, Peter Weyland-del végre találkozhatunk is) azért helyezi a legénység tagjainak sorába, hogy a szupertitkos főküldetést végrehajtsa. Ez most sincs másként. Azonban az előző felvonások robotjaival ellentétben Davidről nem tudjuk eldönteni, hogy „jó” vagy „gonosz”. A lélek nélküli, de zavarba ejtően emberi tulajdonságokkal rendelkező (vagy azokat szimuláló) figura egyben a film főszereplőjévé is avanzsál, az alkotói szándék ellenére. A Ridley Scott által főszereplőnek szánt Noomi Rapace nem tudja elhitetni velünk, hogy ő az anyatigris, minden alienek legyőzője. Nem az ő hibája, megint a forgatókönyv ordító hibái és túlzásai okolhatóak.

Ridley Scott filmje nálam az év mozijaként indult, az év csalódása lett belőle. Dühítő, mert a saját szerelemgyermekét akarta újra oltárra emelni a több elvetélt és félresiklott Alien adaptáció után. Az oltár stimmel is, csak az a baj, hogy áldozati oltárról van szó. Ridley Scott beállt a sorba. A néző nem érdekli, csak a bevétel. Ha nem így lenne, akkor a csodálatos látvány mellett tartalommal is megtöltötte volna az alkotását. A Prometheus leszállt, de a tüzet nem hozta el, maximum kérdéseket gyújtott a néző agyában. Például, hogy miért kellett félkész forgatókönyvvel bemutatni a nagy művet.